Olvasmányok - 16. század
Centrum-periféria elmélet
A felfedezők nemcsak az Ázsiába vezető közvetlen tengeri útvonalat találták meg, hanem meghódították a nyugati féltekét is. Ezzel egyrészt új, hatalmas gazdasági erőforrásokat vontak be Európa életébe (mindenekelőtt nemesfémeket a korábban sosem tapasztalt bőségben), másrészt gyökeresen átrendezték a kontinens gazdasági szerkezetét. Láttuk már, hogyan alakult át a világgazdaság rendszere a 16. században, mely országok váltak centrummá, és melyek voltak a félperiféria, illetve a periféria vidékei.
A korábbi századokban úgy tűnhetett, hogy az Elbától keletre fekvő területek gazdasági és társadalmi fejlődése késésben van a Nyugathoz képest, de követi az ottani tendenciákat. A 16. századtól azonban Európa végleg kettészakadt. A centrum gazdaságában egyre nagyobb teret nyertek a tőkés termelést formák, a társadalomban pedig egyre inkább feloldódtak a feudális kötöttségek. Ugyanakkor a félperiférián konzerválódtak a gazdálkodás korábbi módszerei, és megerősödtek a korábbi függőségi rendszerek.
Manufaktúra
A manufaktúra megnövelte azokat a költségeket, amelyeket az ipari termelésbe előzetesen be kellett fektetni a későbbi nagyobb haszon érdekében. Megnövekedett a műhelyek mérete, több nyersanyagot kellett vásárolni, biztosítani kellett a szerszámokat és a munkások bérét. Ily módon ezt a termelési formát csak jelentősebb tőkével rendelkező kereskedők, vagyonosabb céhmesterek tudták alkalmazni, a szegényebb iparosok és a városokba behúzódó falusiak pedig bérmunkásokká lettek. Mindezen változások következtében a 16. században Európa keleti és nyugati részének gazdasági és társadalmi fejlődése véglegesen kettévált.
Abszolutizmus
Az országegyesítésekkel, hódításokkal párhuzamosan az uralkodók megerősítették hatalmukat. A 16. század elejétől indult az a folyamat, amely az ún. abszolút monarchia kialakulásához vezetett. Ez nem pusztán a királyi hatalom kiterjesztését jelentette a korábban szinte független területek fölé, hanem egyben elmélyítését is a közigazgatás, a bíráskodás, a katonai irányítás területén. Az abszolút uralkodók a törvényhozásban igyekeztek mellőzni a rendi gyűlések szerepét, egyre ritkábban hívták össze őket, ülésezésük éppen a királyi hatalom esetleges időleges meggyengülését jelezte. Az erős királyi hatalom még újabb adók kivetéséről is lemondott annak érdekében, hogy a ,,lex rex” (a király a törvény) állapota érvényesülhessen a törvényhozásban.
A hangsúly az államigazgatás egyéb területein a királyt képviselő intézmények kiépítésére és megerősítésére került. A középkor bizonytalan jogállású és hatáskörű szervezetei helyett megkezdődött az ésszerű, rendeletileg szabályozott hivatalok kiépítése a közigazgatásban és a bíráskodásban. Ugyancsak megnőtt a király befolyása a hadsereg felett. A zsoldosvezérek, akik korábban szinte tulajdonukként kezelték a katonaságot, most, az állandó hadsereg felállításával függő viszonyba kerültek. A megnövekedett létszámú és állandóan fegyverben tartott katonaság komoly anyagi megterhelést jelentett, az állami bevételek, köztük az új, rendszeresen kivetett adók mind nagyobb százalékát költötték rá.
Az uralkodók befolyása megerősödött országaik egyházai felett is. Az államhatalom növekedése ugyanakkor Európa nyugati felén soha nem jelentette a keleti típusú önkényuralmat, a központi hatalom elé ugyanis a társadalom korábban megszerzett jogai állítottak korlátokat. Az állami bürokrácia felhasználta és védte a korábban kialakult önkormányzatok (autonómiák), a városok, céhek, közigazgatási egységek létét. A király korlátozta a rendek előjogait, de nem szüntette meg azokat, a hagyományos nemesi kiváltságok többségét tiszteletben tartották. A polgárság ezzel szemben új jogokhoz nemigen jutott, bár gazdasági erejét a kormányzat felhasználta. Mégis a 16-17. század folyamán a királyi hatalom ellen irányuló megmozdulások még elsősorban a nemesség köréből indultak ki, ami jelzi, hogy a polgárság egyelőre megelégedett azzal a nyugalommal és azokkal az előnyökkel, amiket a központosított monarchia gazdasági tevékenysége számára biztosított.
A hangsúly az államigazgatás egyéb területein a királyt képviselő intézmények kiépítésére és megerősítésére került. A középkor bizonytalan jogállású és hatáskörű szervezetei helyett megkezdődött az ésszerű, rendeletileg szabályozott hivatalok kiépítése a közigazgatásban és a bíráskodásban. Ugyancsak megnőtt a király befolyása a hadsereg felett. A zsoldosvezérek, akik korábban szinte tulajdonukként kezelték a katonaságot, most, az állandó hadsereg felállításával függő viszonyba kerültek. A megnövekedett létszámú és állandóan fegyverben tartott katonaság komoly anyagi megterhelést jelentett, az állami bevételek, köztük az új, rendszeresen kivetett adók mind nagyobb százalékát költötték rá.
Az uralkodók befolyása megerősödött országaik egyházai felett is. Az államhatalom növekedése ugyanakkor Európa nyugati felén soha nem jelentette a keleti típusú önkényuralmat, a központi hatalom elé ugyanis a társadalom korábban megszerzett jogai állítottak korlátokat. Az állami bürokrácia felhasználta és védte a korábban kialakult önkormányzatok (autonómiák), a városok, céhek, közigazgatási egységek létét. A király korlátozta a rendek előjogait, de nem szüntette meg azokat, a hagyományos nemesi kiváltságok többségét tiszteletben tartották. A polgárság ezzel szemben új jogokhoz nemigen jutott, bár gazdasági erejét a kormányzat felhasználta. Mégis a 16-17. század folyamán a királyi hatalom ellen irányuló megmozdulások még elsősorban a nemesség köréből indultak ki, ami jelzi, hogy a polgárság egyelőre megelégedett azzal a nyugalommal és azokkal az előnyökkel, amiket a központosított monarchia gazdasági tevékenysége számára biztosított.
Forrás: Történelem 4. (Herber, Martos, Moss, Tisza, 2007)
